Olyan sokáig nem esett le, honnan olyan ismerős Szilágyi Virág… Már egy jó ideje követtem Instagramon, így persze, tudtam, hogy alap tagja a La Mome csapatnak, hogy iker fiai vannak, hogy írt is egy könyvet a gyereknevelési módszereiről, tippjeiről ikres anyukáknak, és hogy még a Gyerekkel.com is az ő nevéhez fűződik. Aztán szégyen, nem szégyen, végül rágugliztam. Ja, téééényleg!! Hát ő az ikres anyuka a Hadas Kriszta Jön a baba! című műsorából! – A Mamámnak csak ennyit mondtam, ő bezzeg rögtön tudta, kiről is beszélek. Aztán az instastory-ján csinált egy kérdezz-feleleket, amiből megtudtam, hogy mindezek mellett önkormányzati képviselő is. És akkor még nem tudtam mindent… Nem bírtam magammal, és megírtam neki, hogy nagyon szeretném megismerni, beszélgetni vele egy jót, majd utána megírni egy interjú formájában az oldalra. Annyira örülök, hogy igent mondott! Pláne, hogy ez pont a tizedik interjúm! 🙂 Hipp-hipp-hurrá!
Felsorolni is nehéz, hogy mit csináltál és hogy mit csinálsz most. Mármint ezalatt azokra a dolgokra gondolok, amiket én, kívülállóként látok. De kérlek, tedd számomra, illetve az olvasók számára is picit átláthatóbbá.
Haha, rendben! J Az alap, ami a legfontosabb, hogy a férjemmel közösen évek óta van egy építőipari cégünk. Ő a generál kivitelezést csinálja, én pedig a papírmunkát. Ez a fix, ami volt, ami van és ami lesz is. A gyerekek születése előtt coachként dolgoztam, üzleti szférában, onnan is mentem szülni, bár amíg otthon voltam a fiúkkal, havi 3 napot egy hónapban akkor is bevállaltam, mert irtóra feltöltött, hogy az agyam egy másik szegletét használhattam. Aztán jött a mindent megváltoztató ’Jön a baba!’… Úgy képzeld el, hogy miután lement az adás, kismillió levelet kaptam, amiben édesanyák, vadidegen nők köszönték meg, hogy „de jó, hogy én kimondtam”…
Mit?
Hogy szülés után nem jött az a bizonyos rózsaszín köd. Hogy igenis van ilyen, és hogy ráadásul emiatt még nem is éreztem magam rosszul. És másnak sem kellene. Lazán kezeltem, csináltam mindent úgy, ahogy kell, ahogy én jónak láttam. Nem estem kétségbe, nem depiztem be. A fiúk kb. fél évesek voltak, mire végül jött az a mámorító érzés, az a ’de jó, hogy itt vannak’ feeling. Aztán minden alkalommal, ahogy ismételték a műsort, egy újabb adag levél jött. A köszönő levelek mellé aztán betársultak az érdeklődő, tanácsot kérő levelek: hogy telnek a mindennapok, hogy csinálom én, egyáltalán hogy bírom és hogy nem őrülök meg két pici gyerekkel, és így tovább. Olyan sokszor írtam már le idegeneknek ugyanazt, hogy elkezdtem el is menteni a leveleimet/tanácsaimat saját magamnak, majd miután úgy láttam, hogy erre tényleg lenne igény, összegyűjtöttem, rendbe szedtem, kibővítettem őket és ezekből született meg az IkerSiker könyv.
Két pici gyerek mellett…
És a saját cégünk, meg akkor már a La Mome mellett. És havi egyszer még a coachingolást is bevállaltam.
Jesszus!
Tudom, hogy a többség egy gyerekkel is szenved, kettővel meg pláne. Én is erre számítottam, viszont azt kell mondjam, hogy az első másfél év számomra sétagalopp volt.
Meg se fordult a fejedben, hogy csak babázz?
Dehogynem! Azután, hogy hazahoztuk őket a kórházból 3 héttel a megszületésük után, 2 hónapig semmi mással nem foglalkoztam, csak velük. Visszakanyarodva picit arra, amit korábban mondtam, valószínűleg nekem ezért nem is jött, csak később ez a „rózsaszín köd”. Gondolj bele: miután világra jöttek, megmutatták őket cirka 20 másodpercre, majd onnantól 2 hétig a csecsemő intenzíven feküdtek. Meg se érinthettem őket, napi 2×20 perc láthatási időnk volt összesen. 1 hét után engem is hazaküldtek a kórházból, így a friss császár heggel és a visszahúzódó hasammal tettem vettem otthon ugyanúgy, mint a születésük előtt.
És milyen volt, mikor először hazavittétek őket?
Hű, emlékszem, a férjemmel letettük őket az ágyra, egymásra néztünk és csak annyit kérdeztünk: na, most akkor mi a fenét fogunk csinálni velük?
Aztán persze ahogy mások is, mi is túllendültünk ezen és tettük, amit tenni kell. Ment minden magától. Etettünk, pelenkáztunk, altattunk. De ikrek lévén, nálunk tényleg kellett a szigorú napirend, az etetések/altatások összehangolása. Ha egyszerre sírtak, általában az nyert, aki hangosabb volt. Vagy aki jobban bekakált. Éppen ezért nekem rengeteg szabadidőm volt. Tudtam főzni, takarítani, mindent csinálni. Nagyon vicces, de én például akkor hallottam először a Született feleségekről. 😀 Emlékszem leültem és a két etetés közötti 3 órás alvásidőkben csak néztem a sorozatot, és közben a gyerekeket, hogy milyen szépen alszanak. Nem volt rajtam a nyomás, hogy márpedig dolgoznom kell. Egy darabig jó volt nem csinálni semmit, de aztán hamar éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Először a Mádai Vivien féle La Mome jött, amit nagyjából a kanapéról, mobilról lehetett csinálni, aztán szép lassan ezt már komoly megbeszélések is követték.
Kevés volt a kanapé?
Mindig is motoszkált bennem annak a gondolata, hogy valami olyat hozzak létre, vagy olyat alkossak, ami hatására picit előbbre vihetem egyrészt a saját életemet is, másrészt pedig a körülöttem lévő milliőt… nagy szavak ezek, tudom, de akár az egész világot is. A La Mome közösség, amely mögött ma már több mint 12.000 nő, anyuka áll, lehetőséget ad erre. Annyi fantasztikus nő, annyi csodálatos történet, amikből aztán nemrég a könyv is lett.
De közben, ha jól sejtem megmaradtak a saját céggel járó munkák, a coachos tréningek, és a kedvencem: az önkormányzati képviselőség. 😀 Hát azt, amikor megláttam az Insta Story-ban, dobtam egy hátast.
Igen, azon mindenki meglepődik. Valóban, önkormányzati képviselő is vagyok immáron 9 éve. De ez havi 1 testületi és 1 bizottsági ülést jelent, mondjuk 2 délutánt egy hónapban. Otthoni munka van vele inkább, de jellemzően az se olyan sok, így mi például a tiszteletdíjunkról is lemondtunk a falu javára. Nem is igazi munkának, sokkal inkább karitatív tevékenységként szoktam erre gondolni. És akkor már szeretném megemlíteni a Gyerekkel.com-ot is, ami egy gyerekbarát hely és eseménykereső. Megmutatja, hol vagy és már is felajánlja a gyerekbarát helyeket és programokat a környéken.
Te nem vagy az a ’kiülök a teraszra a madarak csicsergését hallgatni’ típus, ugye?
Hát nem igazán. 😀 Szabály szerűen rosszul vagyok, ha nincs mit csinálni. 😀
Azért ennyi teendő mellett gondolom elkél a segítség otthon, a háztartásban, a gyerekek mellett.
Azt megbeszéltük a férjemmel, hogy arról szó sem lehet, hogy az a típusú apuka lesz, aki reggel megy és késő este jön haza. Együtt vállaltuk a fiúkat, együtt is kell megélnünk mindent, kivennünk a részünket mindenből. Így például a kezdetek kezdetén, mielőtt elment dolgozni, lenyomtunk együtt egy etetést, 4-5 között pedig mindig otthon is volt már. Anyósomék még dolgoznak, rájuk inkább hétvégente számíthatunk, anyukám viszont pont a szülés előtt ment nyugdíjba, így ő tudott vigyázni rájuk, amíg elmentem vagy elmentünk otthonról.
Figyeltek erre, hogy legyenek külön anya-apa programok?
Bizony! Nagyon durva ugyanis látni főleg az ikres fórumokban, hogy nagyon sok pár nincs együtt addigra, mire 1 évesek lesznek az ikreik. Tudatosan figyeltem arra, hogy rendben legyen minden köztünk. Igenis vettem a fáradtságot, és tettem azért, hogy az intimitás akkor is meglegyen, amikor legszívesebben inkább aludna az ember. Elvégre közben úgyis megjön a kedvünk!
Huhh, nem jellemző, hogy erről így beszéljen valaki! De egyébként azt kell, hogy mondjam: baromira igazad van!
Tudom, hogy teljesen alap dolgok, de nagyon odafigyeltem rá, hogy mire hazajön a férjem – vagy mire megjön a DPD futár 😛 – már ne pizsamába fogadjam. Vagy például mindig szakítottunk időt egy közös péntek esti vacsira. Lefektettük a fiúkat, 9-re elmentünk vacsizni, sétáltunk egyet, legkésőbb éjfélre már otthon is voltunk. A mai napig pedig 3 havonta elmegyünk kettesben wellnesselni. Ezekre muszáj odafigyelni.
Bolla Viki mondta nekem: „Akár egy háznál, a családnál is a legfontosabb a biztos alap. Sose szabad elfelejteni, hogy először mi ketten voltunk, mi vagyunk mindennek az origója. Ha ez nincs rendben, akkor semmi soha nem is lesz.”
És mennyire igaza van! A mai napig hevesen dobog a szívem, mikor mondjuk valahol találkozunk a férjemmel, úgy várom a pillanatot, hogy meglássam. Pedig már 8 éve vagyunk együtt. De ez így jó, együtt élünk meg mindent, jót is, rosszat is, ha baj van, megbeszéljük. Támogatjuk is egymást, de ésszel. Ha kell, akkor visszahúzzuk a másikat a földre, ha kell, bíztatjuk egymást, hogy menjen és lépjen ki a komfortzónájából. Képzeld csak el, hogy volt, hogy vidékre mentem 3 napos tréningre. A fiúk meg jöttek velem. Ők wellnesseltek egész nap, amíg én dolgoztam. És mindenki boldog volt!
Te egyébként a gyerekek előtt is ilyen voltál? Ennyi mindent csináltál? Vagy mellettük válltál 8 karú szuperanyuvá? J
Áhh, előtte is ilyen voltam. Én anno az iskolában is legalább heti három nap voltam bent délután 6-ig. Karate, néptánc, színjátszás… valamit mindig csináltam, és ez felnőttként se változott. Gondolj bele, az oviban nem is voltam ott a szülőin, mégis én lettem az SZMK-s. 😀 De persze tanulok nemet mondani, a sz@r feladatokat nem elvállalni, de nehéz. Csak aztán meg verhetem a fejem a falba, hogy már megint mit vállaltam el.
De akkor is, áruld el a titkod, hogy csinálod? Nem alszol? Bár nem úgy nézel ki… még karikáid sincsenek.
Rendesen, legalább 8 órát mindig alszom. Jól megy a feladatmenedzsment, nagyon jól tudok priorizálni, ráadásul sokkal hatékonyabb vagyok, amikor tudom, hogy sok dolgom van.
Jut annyi időd a gyerekekre is, mint amennyit szeretnél?
Igen, ez a legfontosabb! Fél4-re ott vagyok minden nap a gyerekekért, szándékosan nem utoljára megyek értük, és onnantól estig, lefekvésig nagyon odafigyelek, hogy értelmes, minőségi időt töltsünk együtt. Persze, nem tagadom, sokszor rá kell szólnom saját magamra, hogy ne telefonozzak, ne e-mailezzek. De ezért például szoktam olyat csinálni, hogy mondjuk uszodába megyek velük direkt, mert oda tényleg nem vihetem be magammal a mobilt.
És mit csinálsz akkor, amikor lemerülnek azok a bizonyos elemek?
Mindig más dologgal töltődöm. A LaMome könyv kreatív részét nagyon imádtam csinálni. Szeretek alkotni, de mégse kezdek el festeni vagy gyöngyöt fűzni… Sokáig táncoltam, meg színjátszóztam, nemrég pedig láttam egy diákelőadást, ami nagy hatással volt rám. Hiányzik ez a dolog, talán szívesen csinálnék valami ilyesmit. De most építkezünk, ez köti le minden szabadidőmet. Illetve 3 barátnőmmel nagyjából egyszerre töltöttük a 30-at, és megbeszéltük, hogy egy wellness hétvégével lepjük és ünnepeljük meg magunkat és egymást. Na azóta már 31 évesek vagyunk, de talán most sikerül össze is hozni ezt a bizonyos hétvégét. Közben az ember nem érzi szükségességét, csak amikor ott vagyunk, akkor jövünk rá, mennyire nagy szükség van néha egy kis passzív pihenésre, hogy utána újult erővel és energiával tudjunk visszatérni a pörgős hétköznapokba.
Ha minden idők legnagyobb fődíját nyernéd meg a lottón, szerinted akkor is így csinálnál tovább mindent?
Erre a kérdésre nagyon szerettem volna azt válaszolni, hogy ááá dehogyis! De tudom, hogy nem lenne releváns válasz az, hogy csak pihennék. Rengeteg ötletem és tervem van, amihez sok-sok pénz kellene. Valószínűleg az ilyen szerelemprojektekkel kezdenék el foglalkozni és ugyanez menne tovább csak más elosztásban. Akkor már nem csak a megélhetésért dolgoznék, hanem mert igazán örömet okoz nagy dolgokat alkotni.
De az is lehet, hogy sokkal nyugodtabbak lennénk, és a férjem is be merné vállalni az újabb gyereket, vagy gyerekeket 😀 És újra átélhetném a meghitt, nyugodt pillanatokat a kanapémon… úgy 3 hónapig.
Márk-Axnix Eszter: „Az énidőm este, altatás után jön… a kikapcsolódás, ami mára a másodállásom lett”