Tudjátok, hogy szeretek különböző anyákat, különböző igenanyákat megismerni, beszélgetni velük, bemutatni nektek őket magukat és a történeteiket. Néhány hónapja egy kósza gondolat ütött szöget a fejembe (jézusom, de morbid hasonlat), hogy szívesen beszélgetnék egy olyan nővel, aki az átlaghoz képest később lett édesanya. Aztán eszembe jutott Fejős Éva. Áhh, ő úgyse adna nekem interjút – gondoltam. El is vetettem a dolgot hetekre, sőt, hónapokra. A 2019-es évre viszont megfogadtam, hogy mindent meg fogok próbálni, bármiről is legyen szó. Úgyhogy néhány napja megkerestem Évát is. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Hogy nemet mond. Össze fog dőlni tőle a világ? Vélhetően nem. De legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. De milyen jól tettem, ugyanis mint ahogy a mellékelt ábra is bizonyítja: IGEN-t mondott. Nekem. Fejős Éva!! Anyaságról, kislányáról és a munkájáról mesélt, a legnagyobb őszinteséggel. Éva, köszönöm! Fogadjátok szeretettel tehát a Fejős Évával készített interjúmat!
A párjával már több mint 20 éve voltak együtt, amikor kislányuk, Linda megszületett. Régóta próbálkoztak, vagy csak most érezték úgy, hogy elérkezett az idő a gyermekvállaláshoz?
Mindig úgy gondoltam, hogy lesz gyerekem, de mivel gyerek nélkül is boldog voltam és később ketten a párommal is boldogok voltunk, halogattam, mert jó volt úgy is minden. Persze egy idő után már nem védekeztünk, de úgy voltam vele mindig, amikor takkra 28 naponként megjött a menzeszem, hogy oké, semmi baj, majd a jövő hónapban. Az ember remekül tud így halogatni, akár – ahogy esetünkben is történt – éveken át. Aztán bár elég későn, de feleszméltem, hogy talán egy csodás lehetőséget szalasztunk el, ha nem lesz gyerekünk. Elmentünk kivizsgálásra, de én nem csináltam akkor végig, mondván, az eddigi leleteim teljesen jók, a vizsgálatok szerint szabályos időben van peteérésem, stb. De mivel nem estem teherbe az azt követő időszakban sem, végigmentem végül a teljes kivizsgáláson, fény derült egy elzáródásra, műtéti beavatkozás vált szükségessé. A továbblépésen gondolkoztunk már, amikor – nem sokkal a műtét után – teherbe estem. 49 voltam, amikor Linda született.
Mit szólt a környezete hozzá? Barátai, családja? Megpróbálták esetleg eltántorítani, lebeszélni?
Nem, dehogy. A barátaim nem lepődtek meg, bár sokaknak már nagy gyerekeik vannak, és nyilván tudták, hogy végigmegyünk a kivizsgálásokon. Anyukám meglepődött, de főleg azért, hogy miért nem jóval korábban döntöttünk így. De alapvetően mindenki bízott bennünk, abban, hogy rendben mennek majd a dolgok. Még az orvosom sem próbált lebeszélni, viszont az összes fontos vizsgálatra elküldött (NIFTY, genetikai ultrahang, kombinált genetikai vizsgálat, magzati szívultrahang), hogy biztosan egészséges-e a baba.
De szerencsére az volt. 🙂
Igen, nekem szerencsém volt, már magával a teherbeeséssel is. De a halogatást senkinek sem ajánlom. Azt tanácsolom, jobb, ha 40 éves kor alatt segítséget kér a pár, ha nem jön a baba.
És milyen volt a várandóssága? Milyen kismama volt?
Nagyon szuper volt. Nem aggódtam, örültem. Fizikailag is remek volt. Az elején naponta futottam (amíg ki nem derült, hogy terhes vagyok), és végig aktív maradtam. Éreztem, hogy jól van a baba, és én is jól voltam.
Gondolom ilyenkor már nem engedélyezik a természetes szülést?
Nem tudom, kinek engedélyezik és kinek nem, nekem felajánlotta az orvosom, hogy válasszak, a hüvelyi szülés is opció volt, de azt gondoltam, a gyerekre nézve a legkisebb kockázatot kellene vállalnom, ezért a császármetszést választottam. Nagyon könnyű volt már aznap is, és – talán az eufória miatt – nem éreztem fájdalmat.
Hogyan emlékszik vissza A napra, az első találkozásra a kislányával?
Miután megszületett, ott szuszogott a mellkasomon, nagyon jó érzés volt.
Foglalkoztatta egyébként, hogy mit mondanak majd az emberek?
Nem.
Ha visszamehetne az időben, máshogy csinálná?
Igen, valószínűleg több gyerekem is lenne… Csak hát azért is nehéz erre a kérdésre normális választ adni, mert így viszont itt van Linda, aki pedig tényleg egy szuper kislány. Nekünk, a szüleinek nyilvánvalóan ő a “leg”. Úgy gondolom, a ’mi lett volna, ha?’ típusú kérdésekre nem lehet jó választ adni, hiszen honnan is tudhatnánk, mi lett volna, ha így vagy úgy lett volna? Én inkább a ’mi lenne, ha?’-ban hiszek. Ez viszi szerintem előre az embert élete minden területén.
Érez egyébként bármilyen hátrányt amiatt, hogy 49 évesen vált édesanyává?
Nem tudom, milyen lett volna korábban szülni. Imádom Lindát, nyilván akkor is imádtam volna, ha az ajánlott időben, 32 alatt adok neki életet. Az biztos, hogy ha korán szültem volna, akkor még lennének Lindának kistesói, ami szuper lenne – bár hozzáteszem, nagytesói vannak az apukája révén.
És mik az előnyei a kései anyaságnak?
Régebben szabadúszó újságíróként sokfelé dolgoztam azért, hogy megéljek, így folyton rohantam. Ma viszont a saját könyvkiadómat vezetem, a regényeimet írom, és nem kell szétszakadnom, hogy egyszerre három helyen legyek. Így nyilván nyugodtabb vagyok (bár alapvetően is nyugis típusnak tartom magam), tudok már szervezni, feladatokat másoknak delegálni, több időm jut Lindára, és ez mind minőségi idő. Nyilván már van bennem egyfajta egzisztenciális nyugalom is, örülök, hogy tudunk utazni immár együtt, hogy megmutathatom, megmutathatjuk Lindának a világot. Épp most utaztunk Balira, ahol már jártunk együtt tavaly is, 1 éves korában. Emlékszem, egy hajnali kocogásnál elképzeltem magam előtt, ahogy pár év múlva együtt futunk reggelente az óceán partján…
És már nem is kell olyan sokat várni, hogy az elképzelés valósággá váljon. 🙂 Bár igazából az eddigieket hallva egyértelmű a válasz, de azért megkérdezem: hogyan érzi magát az anya szerepben? Könnyen megszokta a változásokat?
Úgy gondolom, amikor egy nő világra hozza a gyerekét, onnantól kezdve nem megszokja, hanem tudja, hogy anya lett, és nem is tehet mást, mint hogy gyorsan belerázódjon az új szerepbe. De ez csodálatos, hiszen a pici újszülött egy új jövevény, akit meg kell fejtened, meg kell ismerkednetek, össze kell hangolódnotok.
Ilyen édesanyának képzelte magát korábban?
Ezen nem gondolkoztam. Amikor még nincs gyereked, szerintem nincsenek pontos elképzeléseid az anyaságról. Szeretem Lindát, és majd ő eldönti, milyen anya vagyok.
Miben változott az élete leginkább, mióta itt van Linda?
Mindenben változott. Kívül és belül is. Egyrészt csodálatos, hogy ő itt van. Másrészt pedig bármiről van szó, ő ugrik be elsőként, hogy meg tudom-e tenni, írni, elolvasni ezt vagy azt, eddig vagy addig mellette? De ő a legfontosabb. Ami pedig nem változott: az írás, ami belülről jön, és az utazás, hiszen miért ne jöhetne ő is velünk? És persze jön is, szeret repülni, egyre kulturáltabban üli végig – örökmozgó létére! – a 10-12 órás repülőutakat is, új kis barátokat szerez távoli tájakon, nációtól, bőrszíntől függetlenül.
Már babaként is ilyen kevés probléma volt vele?
Ezzel is nagy szerencsém volt, mert Linda a második héttől kezdve átalussza az éjszakákat. Szeret reggel 9-ig aludni, hétvégén 10-ig is. Csak akkor ébredt fel éjjel eddig, ha beteg volt (például folyt az orra, fájt a torka vagy köhögött).
A munkát a babázás mellett sem hagyta abba, sőt, a kései gyermekvállalásról külön könyvet is írt ’Bébi. Bumm! Jesszus, szülni 40 fölött?’ címmel, amely ugyanabban az évben jelent meg, mint amikor kislánya megszületett. Nem volt nehéz? Bár azért egy jól alvó baba ilyen szempontból is nagy áldás!
Éjjel szuperül lehet írni, persze egy idő után azért fárasztó, ha csak 5-6 órát alszol. Mondjuk az írás nekem nem munka, hanem szerelem, úgyhogy persze kevesebbet, de írtam és írok is. A nyári-téli regénymegjelenési határidő, ráadásul nemcsak az olvasóimnak, hanem nekem is fontos, és engem mindig inspiráltak a határidők. Az újságírásnál viszont arra szorítkoztam, hogy csak a magazinomba (Fejős Éva magazin) írjak pár cikket.
A ’Bébi. Bumm!’-ot leszámítva hogy érzi, hatással van a könyveire, a történeteire az, hogy időközben anya lett?
Nem tudom. Én azt írom, ami belülről jön. Olyan történeteket írok, amiket én magam is szeretnék olvasni. Van empátiám, mindig is nagyon komoly beleérző-képességgel rendelkeztem, és képes vagyok átlényegülni karakterépítéskor. Ezt tettem, amikor még nem volt gyerekem, és ezt teszem most is. Amikor írok, nyolcvanéves kubai férfi vagyok, vagy tizenéves magyar fiú, esetleg tízéves antiszociális kislány, netán sikeres, karrierjétől nehezen búcsúzó balett-táncos, vagy a boldogságszigetet keresem részeg bárzongorista pasiként, éppen amelyik karakter köpönyegébe bújok. Ez csodás, felemelő érzés, hiszen az lehetek, azzá válhatok, akivé éppen válni szeretnék. Nagyon fontosnak tartom, hogy majd Linda is megtalálja a szabadságát: azt a tevékenységet, amelynek során elkapja őt ez a szuper áramlat, ami engem is elkap regényírás közben.