Illésné Krisztina: „Összesen 99 hónap terhesség, 6-7 év szoptatás és 23 év pelenkázás van mögöttem.”

Néhány hete egy Loretta nevű olvasóm keresett meg, aki elmondta, mennyire tetszik neki az, amit képviselek: fiatalon házasodni, fiatalon anyává válni, és mindemellett az álmainkról nem lemondani. Tehát úgy egészében az igenanyaság. Olvasta az interjúimat, amelyek alanyait nagyon inspirálónak találta, és úgy gondolta, beajánl ő is egy igenanyát, aki nem más, mint az ő édesanyja, aki hozzá hasonlóan 20 évesen ment férjhez, és 21 volt, amikor az első gyermekének életet adott. Hagy folytassam innentől Loretta levelével: „Miután megszülte az első lányukat, ő erre tette fel az életét… a gyerekekre. Nem azért, mert nem tudott kiszabadulni, vagy mert minden energiáját elvitte, hanem egyszerűen megszerette a “szülést”.  Apa mindig azt mondja, hogy “ő szeret szülni”. És ez tényleg így van… mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezt 11x meg is tette. 11 gyermeket szült, köztük negyedikként engem is. Ő nem akart mást csinálni, olyannyira, hogy ha tehetné, még most is szülne, de már így közel az ötvenhez talán majd keres magának új „hobbit”.” Jó néhány levélváltásba és hétbe telt, de Lorettának hála eljutottak édesanyjához a kérdéseim, majd vissza hozzám a válaszok, amiből végeredményben szerintem egy nagyon jó kis virtuális beszélgetés született. De nem csoda… ilyen igenanyával!

Azt már tudom önről, hogy 28 éve házas és van 11 gyermeke. De kérem, meséljen még picit magáról!

A nevem Illésné Krisztina, 48 éves Istenben hívő feleség, valóban 11 gyermek boldog édesanyja vagyok. Ebből négy már megházasodott  és januárban születik a negyedik unokám. 20 éves voltam, mikor férjhez mentem, másfél évvel később született az első gyermekünk.

Takács Boglárka: „4 gyerekkel és 9 évvel ezelőtt a főnökömnek azt mondtam, hogy fél év múlva jövök vissza dolgozni…”

Mintha szándékosan korán kezdték volna, hogy legyen idő 11-re. 🙂 Tervezett volt, hogy ennyire nagy családot akarnak?

Nem! (nevet) Jegyesség alatt beszéltünk családtervezésről, abban egyeztünk meg, hogy a férjem szerint minimum 3-4, szerintem 4-5 gyerekünk legyen. Lány koromban bennem volt egy félelem, hogy nem lehet gyerekem, pedig nem volt semmi oka. Mikor esküvő után körülbelül fél évvel megtudtam, hogy babát várok, nagyon boldog voltam, és megszűnt ez a félelem. Amikor az első gyerek megszületett, olyan jó baba volt, hogy a férjem azt mondta: “Ilyenből tíz is lehet”. (nevet). Csak utólag derült ki, hogy ez nem összesen tízet jelentett, hanem plusz tízet. 😀 Később abban maradtunk, hogy nem szabunk határt a gyerekszámnak.

Ön is nagycsaládból származik?

Nekem csak egy bátyám van, aki hat évvel idősebb nálam, viszont a férjemnek 7 testvére van. Ő a hatodik, emiatt másképpen gondolkodik a nagycsaládról. Mindig szerettem volna kisebb testvért, de sajnos ez nem rajtam múlt. Később aztán óvónőnek is készültem, mert nagyon szeret(t)em a gyerekeket, de mire oda jutottam, megszűnt ez a szak, abban az iskolában, ahova menni akartam.

Végül aztán lett otthon egy saját csoportja. J Mi volt, illetve mi úgy általában, akár manapság is a környezete reakciója a 11 gyerekre?

A szüleim, ha jól emlékszem a negyedik gyerek után próbáltak a lelkünkre beszélni, hogy elég már. Részben engem is féltettek, hogy az egészségem rámegy a sok szülésre, másrészt anyagilag sem voltunk “eleresztve”. Ma is sokan emiatt nem mernek 2-3 gyereknél többet vállalni. Az ismeretlenek, ha fiatal, akkor vagy milliárdosnak, vagy hülyének gondolnak minket (nevet). Aztán a beszélgetések után rájönnek, hogy egyik sem, hanem egyszerű, normális emberek vagyunk. Annyi a különbség, hogy mi nem az anyagiakra nézünk, hanem Istenben bízunk. Ha pedig idősekkel találkozunk, gratulálnak, és elismeréssel beszélnek velünk.

Lehet is! Ha valami, hát ez igazán tiszteletreméltó dolog. De meséljen, hogy lehet „kézben tartani” a dolgokat ennyi gyerek mellett? Én sokszor a kettő mellett sem tudom, hogy milyen nap van.

(nevet) Mit kell kézben tartani? Már egészen kiskoruk óta önállóságra neveltük őket, így az első három gyerek után már egyre könnyebb volt, mert a nagyobbak be tudtak segíteni sok mindenben. Óvodába általában 1-1 évet jártak, addig otthon voltak velem. Mikor sulisok lettek, a sok szakkör, és külön órák (sport, zene, stb.) miatt komoly logisztikai szervezésre volt szükség. Amíg elvittem a nagyobbakat iskolába, óvodába, a kicsik aludtak. (Természetesen nem egyedül voltak, a férjem itthon volt velük.) Ezután bevásároltam. Mikor hazaértem, következett a kicsik ellátása és a házimunka. Aztán délután útra indult az “anyataxi”. Ilyenkor a kicsiket is kellett vinnem. Az adott nap programjától  függően volt, hogy csak este hét körül értünk haza. Utána vacsora, majd  maradék lecke megírása, fürdés és alvás.

Szentjobbi Kriszta: „Jó a zajtűrőképességem”

Jutott ennyi gyerek mellett idő saját magára, illetve közös programokra csak kettesben a férjével?

Eleinte magamra nem nagyon jutott idő. Külön meg kellett szervezni a gyerekvigyázást, ami nagyobb macera volt, mint a gyerekekkel foglalkozni. Maradt a jól ismert sufni tuning. 🙂 Mióta a legkisebb  óvodába ment, a délelőttjeim 23 év után szabadok lettek, így többet tudok foglalkozni magammal. Próbáltam eljárni aerobicozni, voltam három-négy alkalommal, de mindig kiderült, hogy áldott állapotban vagyok. Háromszor is így jártam, azóta nem vettem rá magam. 😀 Szerencsére volt lehetőség elutazni kettesben (hármasban az éppen aktuális picivel). Kb. másfél éves korukig vittük magunkkal őket. Addig nem volt olyan, hogy otthon hagytuk volna egynél több napra. A családi nyaralások kihagyhatatlanok. Minden gyerek igényli, hogy együtt is elmenjünk pihenni. Ezeket sikerült mindig megoldani. Első nyaralásaink alkalmával sátraztunk, később már lakókocsikat béreltünk (telepített), aztán mobilházban végül apartmanokban tudtunk megszállni. Ezt azért mondom, hogy mások is meglássák, hogy  a sok gyerek nem jelenti azt, hogy mindent meg kell vonni magunktól, sőt minden gyerek után egyre nagyobb anyagi áldás is jött az életünkre.

Akkor ön gondolom, mindenképp biztatja azokat, akik még várnának vagy hezitálnak, hogy belevágjanak-e a családalapításba, esetleg a „csak” 1-2-nél több gyermek vállalásába!?

Akiknek még nincs gyerekük, azoknak mindenképp azt tanácsolom, hogy ne féljenek belevágni. Nagyon csodálatos mind a várandósság, mind pedig a gyereknevelés. Nem szabad ezt az élményt kihagyni!!! Akik pedig azon gondolkoznak, hogy vállaljanak-e következőt, egyértelmű, hogy IGEN! Az első három gyerekkel nem volt túl egyszerű. (Két évenként
jöttek.) De ezek alatt az évek alatt megedződik az ember. Utána már (értse jól) teljesen mindegy mennyien vannak.

Mennyit lehet, egyáltalán jut-e 11 gyerek mellett idő alvásra, pihenésre

Igazából 11 gyerek csak 5 hónapig volt itthon. A legnagyobb lányunk akkor ment férjhez. 🙂 Ettől függetlenül az alvás csak álom volt. 🙂 Gondoljon bele: összesen 99 hónap terhesség, 6-7 év szoptatás és 23 év pelenkázás van mögöttem. (Volt, hogy egyszerre több gyerek pelusos volt) … Mostanában kezdem bepótolni. Ha elviszem őket suliba, van, hogy még ledőlök. =)

Volt, hogy dolgozott két gyerek között? Vagy ez fel se merült?

Amikor elvégeztem a középiskolát, utána dolgoztam. Három munkahelyem volt, mindenhol nagyjából 10 hónapot töltöttem. Mikor 3 hónapos terhes voltam az első gyerekkel, megszűnt a munkahelyem és azóta gyakorlatilag “csak” otthon dolgozom.

Kinga: „Az volt az egyik oka, hogy Indiába jöttünk, hogy újra átgondoljam az életemet.”

Nem hiányzott, hogy eljárjon dolgozni, hogy picit mást is csináljon a gyereknevelésen és a háztartás vezetésén kívül?

De. Volt, hogy szükségem volt valami mást is csinálni. Azt hiszem 5-6 gyerekünk már volt, amikor vállalkozásba kezdtem, ahol ruhákkal foglalkoztam. Beszereztem az árut és tovább adtam eladásra. De ez csak heti néhány órát vett igénybe. Ez két évig ment, utána “megnyugodtam”. Szültem 2-3 gyereket, majd pár év múlva elmentem egy iskolabüfébe. Ez csak egy tanévig tartott, és csak délelőttönként, ilyenkor a legkisebb velem volt. Aztán újból jött a következő két gyerek. Azóta itthon vagyok. 🙂

Ha visszamehetne az időben, mikorra menne és mit csinálna máshogy?

Nem mennék vissza. Úgy gondolom, hogy nagyjából mindent ugyanígy csinálnék. Voltak/vannak persze hibák, amiből tanul az ember. Szerintem olyan nagy baklövést nem követtem el, ami nem helyrehozható. Nagyon elégedett vagyok az életemmel és nagyon hálás vagyok a férjemért, aki mindig gondoskodott rólunk és akivel mindezt közösen megéltük/éljük. Nincs hiányérzetem és egyáltalán nem is bánom, hogy ilyen nagy családom van! Nekem ez a karrier, a kihívás, és a cél is, hogy mind a 11 gyermekemet fel tudtam/tudjam nevelni és a nagybetűs Életre tanítani. Külön sikerként éljük meg a férjemmel, hogy minden gyermekünk Magyarországon él (nem is terveznek külföldre költözni), és akik már nem velünk laknak, ők is örömmel járnak haza, és időznek nálunk, velünk.

Említette, hogy anno volt úgy, hogy az otthon alvó picikre a férje vigyázott. Rajta kívül volt segítsége?

Igen, volt. Először a nagyszülők segítettek, de amikor már ők nem tudtak, néhány évig egy rokon volt a bébiszitterünk. Később egy barátnőm, majd a már felnőtt gyerekeim. Most már a vejeim és a menyem is besegítenek.

Amikor megkeresett, a lánya azt mondta – amivel teljes mértékig egyetértek -, ha valaki, hát ÖN A nagybetűs IGENANYA. Pláne azok után, amiket megtudtam most magáról. De van-e olyan dolog a gyermekeken kívül, ami még nagy vágya, és szeretne még rá valamikor mindenképp igent mondani.

Csak két dolog van: Amerikában eltölteni pár hetet  és lefogyni. 😀

És hány unokát szeretne? 🙂

Hát ez nem rajtam múlik. Mindig eggyel többet. 😀 Ha minden gyerekemnek csak fele annyi lesz, mint nekünk van, akkor legalább 60 unokára számíthatunk. Ha tényleg ennyien leszünk, az ünnepekre szállodát kell bérelnünk. 😀

Németh Salome: „A munkáim egyben a hobbijaim is!”