IgenApa #2 – Bartolák Csaba: „Nagyon jó dolog itthon lenni a gyerekekkel!”

bartolak csaba dadventure blog igenapa interju 00

Csabával nagyjából ezer éve ismerjük egymást, mivel néhány évig egyszer már voltunk kollégák. Még azelőtt, hogy váltott, és elment teljesen máshova, teljesen mást csinálni. A kezdet kezdetén sok olyan volt, hogy együtt ebédeltünk mi, JOY-os lányok és ők, Playboy-os fiúk. Istenem, hány ebédidőt röhögtünk végig, de annyira, hogy a végére konkrétan fájt a hasam… Őszintén, akkoriban álmomban nem gondoltam volna, hogy alig pár év múlva 2-2 gyerekes szülőként majd arról fogunk beszélgetni – pláne egy interjú keretein belül -, hogyan is lett ő háztartásbeli apuka, milyen is az otthonlét és egyáltalán, milyen ez az apaság dolog a számára. (És egy zárójeles: nem fogom túl sok helyre kiírni a beszélgetés hangulatáról árulkodó ’nevet’ háttérinfót, mert nagyjából ezt a beszélgetésünket is végigröhögtük. Inkább képzeljétek oda mindenhova! 😛 )

Te valójában a született, nagybetűs APA voltál (vagy), aki egész életedben arra vártál, hogy megtaláld az Igazit, azt a nőt, aki mellett megállapodhatsz, családot alapíthattok, és aki a gyermekeid anyja lehet?

Szerencsére jó családképem volt, hárman vagyunk testvérek és a szüleink több mint 40 éve élnek együtt békés, boldog házasságban. Ezt láttam magam körül, így számomra ez természetes volt.

És a feleségeddel egész hamar össze is hozott titeket a sors, hogy mindez probléma nélkül így alakuljon, ha jól tudom. 😛

A jogi egyetem mellett dolgozni kezdtem egy kiadónál, itt találkoztam a feleségemmel is, amikor 23 éves voltam. Négy év után össze is házasodtunk, majd következett 3 bolondos év, és 2014-ben meg is született az első fiunk, Soma.

Szerintem mindenki gondol valamit, hogy majd milyen szülő lesz, mit fog csinálni, mit nem, mit enged majd és mit nem. Amikor elkezdtétek tervezni ezt a dolgot, amikor szóba került köztetek, hogy na, jöhetne a gyerek, akkor te ilyen apának képzelted magad, mint amilyen most vagy? Egyáltalán, milyen apa vagy te?

Nem tudtam mindenről előre, hogyan csinálom majd, de itt is domináltak a családi minták. És ha voltak is elképzeléseim, négy év gyereknevelés után ezeket már mind elfújta a szél. Annyit azért tudtam, hogy utálok lemaradni fontos dolgokról, ezért részt akarok venni mindenben. Már a nulladik perctől mindent együtt csináltunk Olgival (főleg a nulladik percet). Együtt vettük a tesztet, mindig együtt mentünk orvoshoz, minden vizsgálatra elkísértem. A doki azt mondta influenzajárvány idején, hogy ha meg tudjuk oldani, villamosozzon kevesebbet a feleségem az első hónapokban. Onnantól többnyire én vittem dolgozni, és imádtam ezt az időszakot. Aztán pedig nagyon a srácokkal akartam lenni, és mindig figyeltem is arra, hogy a karrier ne legyen öncélú, hogy emlékezzek, hogy miért csinálom. 100-ból 98 kérdésre igyekszem válaszolni, mindig programra hordanám őket, hogy lássák a világot, és amikor hülyén viselkednek, igyekszem nem üvölteni velük, hanem megérteni őket. Ez persze az elmélet.

Mindig megmaradt az egyensúly?

Fenét! Ötnapos volt Soma, amikor kineveztek a korábbi főnököm helyére, úgy, hogy csupán néhány hete/hónapja dolgoztam ott. Napi 100 levél, 12 óra munka, és azt se tudtam, hol a kijárat. Előtte újságíróként dolgoztam, ami jelentős szabadsággal járt. Ez persze nem kevés munkát jelentett, hanem azt, hogy én oszthattam be az időmet. De jött a lehetőség, amiért egyetemre mentem, és amire évek óta vártam. Nehéz időszak volt, de még így is nagyon élveztem. Esténként pedig, amíg a feleségem elment fürdeni, én fél 9-kor már a kanapén aludtam, hasamon a gyerekkel. Azt azért fontos kiemelni, hogy nem az a lényeg, hogy mennyit vagy a gyerekkel, hanem hogy az együtt töltött idő hogyan telik. 

Végül néhány évvel később te maradtál otthon Zsigmonddal, a második fiatokkal. Miért döntöttetek így?

Összesen négy évig dolgoztam vezetőként a közszférában. Anyagilag rendben voltunk, többnyire szerettem is, viszont nem volt meg a stabilitás, ami ahhoz kell, hogy a család működjön. Ráadásul nem tudtam megkapaszkodni, és úgy éreztem, karriert kell váltanom. Ebben, mint általában minden nagyobb döntésben, szerepet kapott a tudatosság és a vakszerencse is. 2018 nyarán nem úgy mondtam fel az utolsó munkahelyemen, hogy a vége néhány szép új mackónadrág lesz, amiben könnyebb tornázni a kicsivel a nappali szőnyegén. Váltani akartam, de nem ekkorát, bár az első napokban már felvetettem a feleségemnek, hogy itthon maradnék. Nem kapkodtam a kereséssel, és fantasztikus nyarat töltöttem a családdal vidéken. Népdalokat tanultam és énekeltem a kicsinek, a naggyal is sokat játszottunk, este ültünk a tábortűznél. Alvásidőben pedig olvastam, és újra elkezdtem szövegírással foglalkozni, amit a közigazgatás előtt 8 évig csináltam két munkahelyen.

Zsigmond 1 éves volt, amikor döntöttetek. Nem volt opció a bölcsi?

Ez ingoványos talaj, a bölcsődéről beszélni pont olyan, mint minden másról a nevelésben: ha valaki máshogy csinálja, akkor az én módszeremet kérdőjelezi meg. Ez nem lenne gond, viszont a nevelésben annyi a bizonytalanság, hogy az embert a legkisebb, ártatlan kritika is ki tudja billenteni. „De aranyos, miért nem beszél még?” „Az ő korában már illene egyedül enni”, „Szegény, hároméves, és még nem tud deriválni?”. Régen sokszor gondoltam úgy, hogy mások furán csinálnak ezt vagy azt a nevelésben. Még most is előfordul, hogy ítélkezem, de igyekszem figyelni. Aki később viszi bölcsödébe, az túltutujgatja, aki korán, az meg lerázza a gyereket: egyedül akkor lehet rosszul csinálni, ha másoknak akarsz megfelelni. Mi mindenképp azt szerettük volna, hogy valamelyikünk vele legyen az első két évben. Az első 3-4 év a bevésődés korszaka, ami sokat számít a gyerek fejlődésében. Soma is 2 éves volt, amikor elkezdte a bölcsit, akkor, amikor már láttuk rajta, hogy tényleg igénye van rá.

Hatással van a fiaidra, hogy te vagy velük otthon, és nem az anyukájuk?

Nem volt éles váltás, a srácok talán észre sem vették a cserét. Én sokat voltam itthon előtte is, a feleségem pedig hat órában dolgozik, vagyis – a délutáni alvást leszámítva -alig néhány órát van távol. Azt viszont érezhetik, hogy Olgi jól érzi magát és nyitottabb lett: eddig is fantasztikus munkát végzett a srácokkal, négy év után azonban minden nap bejár egy helyre, ott elismerik, ha jól csinálja a dolgát, és leszúrják, ha rosszul. Ez a rendezettség kevésbé volt meg az életében, amíg itthon volt.

No, és a feleséged és a te kapcsolatára hatással van?

Nem sok minden változott, mióta cseréltük. Még mindig férfi és nő vagyunk, anya és apa, és a gyerekeink is irányban vannak. Azzal, hogy itthon maradtam, sok mindent meg tudtam csinálni: szereztem egy csőgörényt, lecseréltem a konyhai csapot, felfúrtam a függönykarnist, visszaragasztottam a letört csempét és így tovább. Most redőnyhevedert akarok cserélni, szóval lehet, hogy pár napig nem szűrődik majd be természetes fény a gyerekek szobájába. Nagyon örülök, hogy ezekre végre van időm, de talán a feleségem még jobban örül nekik. A kapcsolatunkra egyébként különösebben nem volt hatással, de voltak új helyzetek, amiket meg kellett oldani. Ha ő öltözteti reggel a srácokat, akkor nem tud készülni, és tuti elkésik a munkából, ahogy Zsigmond nevelése körül is előfordulnak viták. Arra viszont mindig figyelünk, hogy nem csak szülők vagyunk, hanem férj és feleség, illetve férfi és nő is. Tehát bókolunk egymásnak és próbálunk kettesben is lenni, ami általában egyszerre vidám és szomorú közös teszkózás, amíg a nagyszülők vagy a keresztszülők vigyáznak a srácokra.

Milyen otthon lenni?

A legtöbb férfi azt hiszi, hogy jobban csinálná az asszonynál, úgyhogy szerintem már csak ezért is érdemes otthon maradni, kipróbálni és rájönni, hogy nem, nem csináljuk jobban. Máshogy csinálom én is, mint a feleségem, de jobban nem. Zsigmond például nagyon önálló, és született artista. Mindenhova felmászik és mindenhonnan leugrik. Én pedig mindenben támogatom.  Anya ezzel szemben az a típus, aki inkább leül velük rajzolni, gyurmázni, játszani, és közben fejleszteni őket. Mindketten a maximumot próbáljuk kihozni magunkból is és a gyerekeinkből is. És ez így jó, mert a nevelési teher nem csak rajtam múlik. Én pedig napközben megpróbálok minden mást is elintézni, mosni, mosogatni, ha kell, főzni. Azzal szoktam ilyenkor felvágni, hogy tudok úgy teregetni, hogy ne kelljen utánam vasalni. Azért ez nem mindig ilyen egyszerű, még ha ma már általában könnyebbek is napok.

Tarthatnál más apáknak worskopokat! 🙂 Na, de kicsit vegyük komolyabbra: a női interjúalanyaimmal két téma általában elkerülhetetlen: a (szülés utáni) depresszió, és az énidő kérdése. Nem is tudom, hogy kérdezzek rá, vagy egyáltalán kérdezzek-e rá, mert fogalmam sincs, hogy a te esetedben ezek vannak, nincsenek? Mi a helyzet velük?

Ez érdekes, mert én nagyon figyelem a különbségeket, folyamatosan analizálom magunkat. Mi a különbség aközött, hogy a feleségem eteti meg a gyereket vagy én… Hogy ő megy el dolgozni vagy én… A nő egészen máshogy éli meg ezt az egészet, kezdve azzal, hogy ti vagytok 9 hónapig terhesek, aztán utána még további fizikai és lelki változásokon mentek át, amiket mi soha nem fogunk igazán megérteni, ez biztos. De mindezektől függetlenül érdekes, mert engem is beszippantott a dolog. Nem depressziós vagyok, de hamar felvettem a dolgokat, amik az itthon maradókra jellemzőek: gyakran kifolyt a kezem közül az idő, nem tudtam lemenedzselni egy délelőttöt, káoszoltam az ebéddel, azt hittem, hogy előre meg lehet tervezni egy teljes napot. Viszont néhány hónap után kialakult a rend, és azóta elég nagy az összhang. Énidőre is ugyanúgy szükségem van, mint ahogy a feleségemnek is. Csak ő annak ellenére, hogy mondogatta, eleinte nem ment el. Azt biztosan láttam, hogy aki otthon marad, annyira jól akarja csinálni a dolgát, hogy bezár, és csak a családra, esetleg csak a gyerekre figyel. Én tudatosan nyitok, minden héten leszervezek egy-egy sörözést valamelyik barátommal, vagyis többet járok el, mint amikor dolgozni jártam. A feleségemet is mindig bátorítottam, hogy vigyázzon a barátnőire, járjon el, és néha menjen el itthonról.

Talán el is mentél helyette? 🙂

Amikor itthon volt a gyerekekkel, volt például olyan, hogy szombat reggel tudta meg, hogy aznap megy a Sound-ra. Tudtam, hogy neki fontos lenne elmenni egy estére, szüksége lenne rá, de mégse ment magától. Mielőtt a gyerekkori barátnője hazaköltözött New Yorkból, megszerveztem neki egy tíznapos túrát. Mire itthon maradtam, én már lejátszottam ezeket a köröket. Ez az énidő kell. Mindenkinek. Lelkiismeretfurdalás nélkül.

Hogy reagálnak egyébként az emberek egy HTB apukára? Mit szólnak hozzá? Gondolom nagy sikered van a gyerekorvosnál és a játszótéren… 🙂

Szívesen ünnepeltetem magam, és eddig csak olyanokkal beszélgettem, akiknek tetszett a dolog, ami jobban belegondolva, egészen meglepő. Azok, akik elítélik ezt, azok még nem jöttek oda, és kommentelni sem szoktak. Viszont nagy ünneplést sehol nem rendeznek. Ha nem Budapesten, a hegyek lábánál laknánk, biztosan más lenne, talán kuriózumnak számítanánk, de itt alig foglalkoznak azzal az emberek, hogy miért a fickó sétál napközben a gyerekkel. A barátaimmal se nagyon beszélek erről, és a családom sem faggat, hogy mik az érzéseim. A mi helyzetünk ugye egész klasszikus: én itthonról dolgozok, vagyis ugyanúgy keresem a pénzt, és az emberek többségének ez elég.

És hogy bírod a necces helyzeteket? Van egyáltalán olyan dolog, ami igazán megizzaszt? Öltöztetés télen? Földönfetrengős hiszti a Tesco közepén a hétszázadik csokiért vagy legóért? 🙂

Ha nem is kősziklaként, de azt hiszem, jól tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Persze, vannak feszültebb időszakok, de összességében higgadtan tudom kezelni a dolgokat, bár, hozzá kell tennem, hogy fantasztikus gyerekeink vannak, túl sok gond nincs velük. Amikor zűr van, Olgit őrületbe tudom kergetni a módszeremmel: felveszem a nyolcvanas évekbeli mélyített rádiós hangomat, és halkan elmagyarázom az aktuális rossztevőnek, mi a gond azzal, amit tett vagy nem tett. Persze nem minden apróság miatt veszem elő a Suttogót, de egész jól működik, és ezt a feleségem is elismerte. Három slágertéma viszont van, amivel mindkettőnket ki tudnak borítani: amikor egymással bunkók, ha nem öltöznek, és ha nem esznek. Ezeket talán kevésbé ügyesen és higgadtan kezeljük.

Erről is fogsz majd írni az APA magazinos blogodban? 🙂 Mert az Instagramos sztárprofilod mellett fontos tudni rólad, hogy a DADVENTURE.hu szerzője is te vagy! Hogy lettél az?

Sok gondolatom és ötletem volt a srácok mellett, amit aztán megosztottam Vida Ferenccel, az Apa magazin főszerkesztőjével és a nemrég indult Famiily társ-főszerkesztőjével. Azt mondta, ennyi hely nincs az újságban, de írjam meg hetente, milyenek a hétköznapok, vicces, izgalmas, elb@szós történetekkel. Igyekszem bemutatni, hogy mennyiben más, ha a férfi van otthon és mik azok a dolgok, helyzetek, amik kevésbé függnek attól, hogy a férfi vagy a nő van-e otthon. Tanácsot nem adok, csak ha kérnek, mert nem értek mindenhez. Valójában a helyzetem sem különleges, hiszen rengeteg izgalmasabb élet van, amiről írhatnának blogot. És írjanak is, mert a blogolás például nekem is sokat segít, hogy megörökítsem a napjainkat, és hogy megértsem, ami történik. Ráadásul imádom a srácokat fotózni, több tízezer fényképem van az elmúlt évekből, ami jó fórum, hogy felhasználjam ezeket.

View this post on Instagram

Tesók 😃

A post shared by @ apa_menjunk on

Mondtad, hogy hárman vagytok testvérek és ha jól tudom, Olgiék is. A srácoknak is szeretnétek még egy testvért?

Ez nehéz ügy. Jelenleg teljes és kerek az életünk, de nem zárnánk ki, sokat szoktunk gondolkozni rajta. Ha a feleségem munkáltatója olvassa ezt, üzenem neki, hogy természetesen Olgi SOHA TÖBBÉ nem megy szülési szabadságra, és ha mégis lenne a harmadik, a szülés másnapján már megy dolgozni.

Maradnál még kisebb babával is akár otthon?

Nagyon szívesen, és biztos nagyon élvezném, de csak akkor, ha már egyébként sem anyatejet kap. A srácoknak 6-9 hónapos koráig jutott anyatej, tehát legfeljebb ennél idősebb gyerekkel maradnék egyedül.

Másoknak is ajánlanád ezt a nem hétköznapi felállást?

Néha szívesen szobrot állítanék magamnak, hogy milyen fantasztikus dolgot művelek, de aztán emlékeztetem magam, hogy mennyien nem kapnak elismerést az enyémnél sokkal nehezebb helyzetben, akár szülőként, akár munkában, akár anyaként, akár apaként. Ami tény, hogy nagyon jó dolog itthon lenni a gyerekekkel, mindenkinek csak ajánlani tudom. Akinek van rá lehetősége, próbálja ki, mert jó élmény az apának és a gyereknek is. Eközben az is igaz, hogy csak azért nem kell otthon maradni a gyerekkel, hogy apa jó apa legyen, az anélkül is megy. De majdnem biztos, hogy nem fogja megbánni, aki belevág.

bartolak csaba dadventure blog igenapa interju 01
Bartolák Csaba, 34 éves jogász, két fiú apja. Néhány zavaros év után otthagyta a munkáját, hogy otthon maradjon a másfél éves fiával. Mos, takarít, DM-be jár, alvásidőben pedig a vállalkozását építi. Rendszeresen ír cikkeket az Apa magazinnak, a dadventure.hu blog szerzője.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük