Ilyen gyorsan még sose készültem el interjúval onnantól számítottan, hogy felkértem rá az illetőt. Fanninak a szülinapján írtam: felköszöntöttem, és megkérdeztem, hogy adna-e majd egyszer interjút. Igent mondott, másnap megadta a számát, harmadnap pedig pont ráértünk mindketten, egyidőben (Emma épp nagyot aludt). Beszélgettünk egy baromi jót és hétvégén meg is írtam az interjút, amit pedig most épp már olvastok is. Remélem nem haragszik meg rám most egyik eddigi interjúalanyom sem, akikkel akár hónapokig is húzódott ez a dolog, de ez valahogy így jött ki. És mivel ez egy annyira ad-hoc interjú volt, hogy még konkrétan kérdésekkel sem készültem Fanninak, hanem csak elkezdtünk beszélgetni (és Istenem, milyen jót beszélgettünk!), úgy döntöttem, hogy nem szerkesztgetem túl ezt az interjút. Úgy írom meg nektek, ahogy követte egyik téma a másikat, egyik kérdés a másikat. Nyilván az élőbeszédből próbálok normális mondatokat kreálni (ez leginkább rám igaz, mert Fanni élőben is ugyanolyan összeszedett, mint írásban), de ezt leszámítva nem nyúltam bele a szövegbe. Az IgenaAnya az egyik legjobb dolog az életemben a családomon kívül, többek közt azért is, mert ilyen fantasztikus nőket ismerhetek meg, mint amilyen Fanni is. Szóban is, írásban is elmondtam és itt is elmondom: egy élmény volt Fanni, köszönöm! Remélem sikerül nektek is átadnom ennek a jó kis csajos-anyukás-csacsogós beszélgetés hangulatát.
Kérlek, áruld el, hogy ti, ikres anyukák hogy csináljátok, hogy ilyen hihetetlen nyugalom és összeszedettség sugárzik rólatok mindig. Én anno egy gyerekkel azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, most kettővel, meg pláne… Te viszont kívülről Buddha és egy Excel táblázat személyes megtestesítőjének tűnsz. Az anyaság, pontosabban az ikres anyaság tett ilyenné vagy mindig is ilyen voltál?
Haha, hát ez nálam már régebbről jön. Amikor Tomival összejöttünk, 3 évig távkapcsolatban éltünk, és sokat ingáztam Eger és Pest közt. Emiatt sokszor át kellett gondolnom már előre akár egy egész hetemet, hogy hova, mi fog kelleni, mit kell tanulnom, milyen ruhákat kell vinnem, stb. Szóval ott kezdődött minden, aztán a lányok mellett megpróbáltam tökélyre fejleszteni. És pont a Szilágyi Virággal készített interjúdban olvastam, hogy ő is nyomás alatt jobban teljesít – ez egyébként nálam is hasonlóképpen van. De annak érdekében, hogy a rendszer rendben működjön, minden vasárnap – vagy legkésőbb hétfő kora reggel – leülök és beosztom a jövőheti dolgokat a családdal, a gyerekekkel és a bloggal kapcsolatban is. Ez nagyon fontos, hogy átgondoljak, megtervezzek és fel is írjak mindent! 😀 Utóbbi a leginkább, mert egyébként most már hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat.
Nem csodálom, ennyi minden mellett. Pörög a blog, a lányok is nagyok, most már egész más törődést igényelnek, és akkor ott volt a költözés, most pedig a felújítás… Meg tudod kellően élni a dolgokat?
Érdekes, hogy ezt kérdezed, pont ezen gondolkoztam most én is. Éppen ugyanis egy forgatásról tartok haza, amiből már volt egy. És most, hogy már a másodikon is túlvagyok, és hamarosan leadják a tévében is, kezdem átérezni a jelentőségét, ráeszmélni, hogy úristen, milyen jó dolog is történik velem. De ez nem azért van, mert olyan gyorsan vagy olyan sok minden történik velem, hanem mert egyszerűen én nem tudom abban a pillanatban felfogni, hogy mi is történik. De ez mostanában minden ilyen blogos sikerre igaz, hogy utólag csapódik le.
És mi a helyzet a gyerekekkel, illetve a családdal közös pillanatok megélésével? Ott tudsz lenni fejben is 100 százalékosan?
Most már tudatosan próbálok odafigyelni rá, hogy ne mossam össze a dolgokat, így miután hazahozom a lányokat az oviból, akkor lefekvésig csak velük foglalkozom. Már nem minden pillanatban azt nézem, hogy miből lehetne jó fotót vagy posztot készíteni. Persze, napközben igyekszem megjegyezni az aranyos mondásaikat és este, ha már elaludtak vagy másnap, amikor már oviban vannak, összeírom őket. De most már nem megyek mindenhova utánuk fényképezőgéppel. Sok mindent a telefon kameráján keresztül láttam és nem élőben, és ez senkinek nem volt jó – a lányoknak sem és nekem sem. Az volt a szerencsém, hogy idejében jelezték a viselkedésükkel, hogy nem jó irány, ha csak félig vagyok ott velük. A tavalyi év jelentős volt a blog szempontjából, mondhatni akkor minden a blog volt. De amióta elköltöztünk és az ovis változás is lement, azóta tudatosan odafigyelek, hogy amikor velük vagyok, akkor csak rájuk figyeljek.
Azért ez elég nehéz, pláne annak, aki otthonról dolgozik. Saját tapasztalat, hogy nehéz határt húzni munkaidő, otthoni teendők és szabadidő között.
Ne is mondd… ez tényleg baromi nehéz. Amikor tavaly év végén elhatároztam, hogy belevágok, és itthonról dolgozom, azt hittem, hogy hű, milyen könnyű lesz és végtelen időm lesz. Hát nem lett. 😀 Hiába járnak oviba a gyerekek. Reggel, miután elvittem őket, hazajövök, és először nyilván rendbe rakom a lakást, főzök, mosok, teregetek, de közben a bloggal kapcsolatos teendőket is csinálni kellene. Otthon vagyok dolgozó nő, háziasszony, anyuka és feleség. Minden otthon vagyok és ez sokszor összezavar, hogy épp mit kéne csinálni, melyiknek kellene lennem.
És mikor vagy Fanni, egy nő, aki feltöltődésre vágyik, szépítkezésre, olvasásra, sétálásra, barátnőkre, énidőre?
Hát, ezt a legnehezebb belesűríteni. De most például azt csinálom, hogy amikor ebédszünetet tartok, akkor átmegyek a dolgozószobámból egy másik szobába, és például amíg eszem, addig olvasok kicsit. Vagy időnként kávészünetet tartok, szigorúan telefon és Instagram nélkül. És ami nagyon fontos, hogy este, altatás után nem dolgozom. Az az idő már a férjemé. Az utóbbi időben nagyon kevés időnk volt egymásra, úgyhogy most kettőnkre is nagyon odafigyelek. Igaz, mióta elköltöztünk, nehezebben oldjuk meg a lányok felügyeletét, de például sokáig nem volt a költözés miatt tévénk, úgyhogy most, hogy van, kiélvezzük és esténként általában megnézünk együtt, összebújva egy filmet. Ez is nagyon sokat számít.
Mondhatom, hogy kiegyensúlyozott vagy? Kívülről annak tűnsz, de te is azt érzed belülről? Vagy nálad is felvillan néha az a bizonyos ’ELÉG’ gombocska?
Jaj, persze! Újévkor például nagyon frusztrált voltam. Azt láttam magam körül, hogy mindenki rengeteg energiától buzogva indul neki az újévnek, de valahogy nekem nem igazán ment és tudod, valójában annyira nem is akartam. Végül vettem egy nagy levegőt és „megbeszéltem” magammal, hogy egyáltalán nem gond az, hogy épp nem pörgök és nem is vágyok rá. Ennek így kell lennie. Megtanultam szeretni a holtidőt is.
Szerintem a mai világban az egyik legrosszabb, hogy nincs időnk töltekezni. Hajtunk, nyomjuk, pláne az alkotó tevékenységet végzőknél például, legyen az grafikus, író, varrónő, festő, fotós, bármi. Ha állandóan a gép mögött ülünk, nem lesz új ihlet, új ötletek, nem fog minket ugyanaz a laptop inspirálni. Nekem például a legjobb ötleteim rendre futás közben jönnek.
Na igen, én is pont ugyanezt gondolom! Amikor az embernek van egy jól bevált ritmusa, hajlamosak vagyunk elfelejteni kimozdulni, megtörni ezt, új élményeket gyűjteni… Ráadásul amit én is csinálok, iszonyatosan fontos, hogy szívből jöjjön, kell bele a kreativitásom, az örömöm. Máskülönben a végeredmény nem olyan. Érdekes például, hogy nekem is a legjobb ötleteim olyankor jönnek, amikor nem kell, hogy jöjjenek, amikor nem csinálok úgymond semmit, vagy épp a lányokkal vagyok. Ők például engem annyi témával és gondolattal rohamoznak meg! Nagyon sokat tud segíteni az alkotói válságon, ha egy picit jobban odafigyelek rájuk, hiszen nálam az esetek 99%-ban az életemből jön az ihlet.
Ahogy ezt mondod, azon gondolkozom, hogy milyen érdekes ez az alkotói körforgás az anyáknál. Fura szó, és nyilván nem egyedül, de végülis megalkotunk egy (vagy akár több) pici életet, ami hatására sok-sok anyuka kezd bele különböző dolgok alkotásába – tulajdonképpen a gyereke hatására. Van, aki sópárnákat kezd alkotni, van, aki hasznos tippeket tartalmazó cikkeket, van, aki gyerekjógás játékokat, van, aki mesekönyvet, van, aki organikus babaruhákat, van, aki baba és gyerek fejpántokat, és van, aki mindenmentes süteményeket vagy ajtókopogtatókat és sorolhatnám, hogy mennyi mindent kezdenek el alkotni a szüléssel egy időben gyakorlatilag újjászületett nők. Nem, milyen érdekes? És pedig sok nő attól fél, hogy majd mi lesz vele a szülés után, mit fog csinálni, véget ér az élete, le kell mondjon a saját álmairól.
Tudod, én mindig azt mondom, hogy engem a lányok tettek nővé és felnőtté. Amikor ők megszülettek, akkor éreztem először azt, hogy teljes vagyok. Korábban mindig problémáim voltak. Önbizalomhiányom volt, ha belekezdtem valamiben félbehagytam, vagy épp nem is volt bátorságom dolgokhoz, mert úgy éreztem, hogy kevés vagyok hozzá. De ők sok oldalamat megmutatják. A rosszat és a jót is. Türelemben és kitartásban például szerintem nagyon sokat fejlődtem. Általuk és a férjem által lettem az, aki vagyok. Mert például ha Tomi nem segít annyit, nem vigyáz a lányokra, nem bátorít, hogy vágjak bele és csináljam, akkor nem itt lennék.
Szoktam olyan kommentet kapni nem igenanyáktól, hogy nem értik, hogy mi, dolgozó anyák, miért nem érjük be a gyerekeinkkel, azzal, hogy anyák vagyunk? Miért nem tesz minket ez boldoggá, miért kell még emellett az úgymond álmainkat megvalósítani – hiszen nem az volt az álmunk, hogy gyerekünk legyen? Mondjuk szerintem egy nőnek lehet több álma is, az anyaságon kívül is, bár nyilván ez a legnagyobb, de ha a gyerek nem sérül, akkor miért ne csinálhatnánk mellette mást is? De most a zárójel be is zárt, mert a te véleményedre vagyok kíváncsi. 🙂
Bennem is felmerültek olyan gondolatok, amikor a 3 év GYES után úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a taposómalomba, hogy lehetek-e én ennyire önző, hogy két hároméves kislány mellett elkezdek álmokat megvalósítani? De azt mondom, hogy meg kell tenni és meg kell próbálni. Az Anyabőrben blog a napokban volt 2 éves. Én komolyan mondom neked, hogy sose voltam ennyire elhivatott. Még soha nem tudtam ilyen sokáig valami iránt ennyire lelkesedni. Persze, ettől függetlenül néha van, hogy elgondolkozom azon, hogy akkor most én is karrierista anya lette? Egyáltalán ilyen akarok én lenni? Különösen akkor fogalmazódik meg ez benne, amikor nem érek haza fektetésre… De tudod, sok minden van emögött. Egy az, hogy a gyerek akkor boldog, ha azt látja, hogy az anyukája is boldog. Ezt tökéletesen látom magunkon. Ha én stresszes vagyok, a lányok is rögtön átveszik. De ha történik valami jó dolog, akkor a lányok is rögtön kiegyensúlyozottabbak lesznek. Másrészt szeretném nekik megmutatni, hogy önerőből mennyi mindent elérhetnek, hogy ha hisznek abban, amit csinálnak és szívvel, lélekkel csinálják azt. És jó lesz majd nekik felhozni a saját példámat, hogy kitartó munkával és lelkesedéssel tényleg nagyon sok minden elérhető az életben. Ha valamit megtanultam az életben, hogy nem szabad másokkal foglalkozni. Teljesebbé váltam azzal, hogy gyermekeim lettek, de teljes egész úgy lett, hogy sikeres vagyok a munkámban is. Az anyasággal, a feleség szereppel és a blogger szereppel vagyok teljes.
Tudsz egyébként még kikapcsolódásként, örömforrásként gondolni a blogra, mióta pénzt is keresel vele?
Engem a blog még mindig kikapcsol és feltölt. Igaz, régen azt mondtam, hogy nem akarom soha pénzzé tenni, de aztán volt benne egy robbanás, amikor elkezdtem átgondolni az egészet. Ha jön egy olyan szponzorált dolog, amivel továbbra is hű tudok lenni magamhoz, engem tud tükrözni, akkor miért ne? Sok mindent nem próbáltam volna ki, nem olyan oldaláról néztem volna, ha nem jön az együttműködés. Ráadásul rengeteget adnak élményekben is a különböző együttműködések… Nemrég például egy ruhamárkának készítettünk a lányokkal egy jógapózos fotót. Hát komolyan mondom, olyan jó kis közös élmény volt, a lányok is nagyon élvezték, ahogy vagy ötvenszer eldőltem, miközben próbáltam egyensúlyozni Dorkával a kezemben. 😀 Az tényleg nagyon vicces volt.
De visszatérve, nekem tényleg nem az lebeg sose a szemem előtt, hogy miért mennyi pénzt kapok, hanem hogy szeretem csinálni. És hiába kapok érte (részben) pénzt, még mindig nem munkaként gondolok rá. Persze sokan mondják, hogy ez nem is munka. Azért ebben is el tudok jócskán fáradni a nap végére. A különbség csak az, hogy míg egy „átlagos” munkanap végére régen ugyanígy elfáradtam, az nem adott gyakorlatilag semmi pluszt. A blogolás viszont folyamatosan ad valamit. Ez a nem mindegy!
Azt lehet tudni, hogy mit csináltál azelőtt, hogy a gyerekek megszülettek?
Gyermekvédelemben dolgoztam, ami, hát hogy is mondjam… egy jóval erősebb szakma. Nagyon szerettem csinálni, csak ennek most sajnos nincs támogatottsága itthon. Félelmektől mentesen pedig nehéz csinálni. Sok családgondozó került már veszélybe, mert nincsenek meg azok a tárgyi eszközök, személyi feltételek, hogy biztonságban dolgozzunk. Először azért mondtam, hogy nem megyek vissza, mert két lány mellett nem mertem már bevállalni. Voltak olyan eseteim, amelyek hatására úgy döntöttem, hogy lépek, mert a saját családom épsége és biztonsága mindennél fontosabb.
Mit szóltak először a gyerekek ahhoz, hogy te akkor mostantól maradsz otthon, dolgozni, nekik viszont menni kell oviba?
Direkt azért, hogy szokják ezt a felállást, már korábban elkezdtek heti két alkalommal bölcsibe járni, úgyhogy ez nem volt számukra újdonság most az ovi kezdetekor. De volt néhány viccesebb beszélgetésem velük a kezdetekben, amikor például megkérdeztem tudják-e, hogy anya mit dolgozik? Hát, nem tudták. Ezért elkezdtem mesélni nekik erről. Azóta sokszor bejönnek a dolgozószobába és megkérdezik, hogy „Anya, most rólunk írsz mesét a néniknek?” De volt már olyan is, hogy ha mondjuk hisztiztek, megkérdezték, hogy „Most megírod, hogy hisztiztünk?” De egyébként nagy szerencsém van velük, mert ha valamiért otthon kell maradniuk, akkor van, hogy ők mondják: „Anya, menj nyugodtan dolgozni, majd mi addig játszunk.” És rám csukják a dolgozószoba ajtaját. És akkor ott állok, hogy mi tévő legyek? Rossz anya vagyok, ha élek a lehetőséggel, leülök és dolgozom néhány percet? Ilyenkor a lelkiismeretfurdalás engem is megkörnyékez, mert azért egy ajándék fél óra nekem is sokat számít…
Hát gondolom… Nyilván egy bloggernél a velejárója, hogy magáról, az életéről, a családjáról ír, de te sose féltél ennyire kiteregetni a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat? Vagy akár őket magukat?
Persze, kaptam én is kritikát emiatt és nem állítom, hogy korábban megfelelően mérlegeltem azt, hogy mit osszak meg a „nagyvilággal” és mit ne. De mióta a blog újraindult ebben is igyekszem megtartani az aranyközéputat. Az pedig továbbra is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a blog csak egy kis szelete az életünknek és a lányok, illetve a családom szempontjából nem osztok meg minden pillanatot, sőt! Vannak olyanok, amelyeket csak magunknak szeretnék megőrizni emlékbe.
És ha már a gyerekeknél tartunk. Írtál és beszéltél róla többször is, hogy majd szeretnétek a lányoknak egy kistesót, de gondolom most a blog miatt ez tolódik picit. Vagy? 🙂
Hű, hát tudod, hogy van ez… ha éppen egy ricsajosabb napunk van, akkor Tomival csak egymásra nézünk és azt mondjuk: jó, inkább várjunk még egy picit. Tündériek, szófogadóak, jól neveltek és aranyosak a lányok, tényleg, ők a sztárok mindenhol, mert ketten együtt olyan szöveget levágnak, hogy hihetetlen. De iszonyatosan aktívak. Tőlünk 100%-os jelenlétet igényelnek, olyannyira, hogy mostanában konkrétan meg se puszilhatjuk egymást Tomival. Ha nem rájuk szegeződik mindenki figyelme, akkor vége a világnak. De persze nagyon szeretnénk egy kistesót, felőlem igazából már akár most is jöhetne.
Örök dilemma ez. 🙂 Pláne gondolom nálatok, hogy teljesen spontán lettek ikreitek.
Igen, és a következő kérdésedre a válaszom: igen, nagyon félek attól, hogy megint ikreink lesznek. 😀 De csak nem tréfál meg bennünket még egyszer az élet. (Ugye?? 😀 ) A lényeg, hogy akkor jön, amikor jönnie kell. Nyilván nem ez most feltétlenül minden gondolatom a blog, az ovis beszoktatás és a felújítás mellett. Pláne, hogy azért most már nagyon el vagyok kényeztetve a lányok mellett. Belegondolok, hogy megint kezdődik a pelenkázás, az éjszakázás… De mindeközben meg ahogy így beszélünk róla és elképzelem, már várom is, hogy újra éjszakázhassak egy pici babával. A lányokat is sikerült eddig életben tartani, talán egy harmadik sem lesz olyan nagy kihívás, nem? 🙂